+36203634076 solyom7@gmail.com

Szellemiség

A Tengri világkép
 

A Tengri Világkép

A tengrizmus a magyar – hun – türk – bolgár – mongol (stb.) sztyeppei népek vallása, egyidőben létezett a sámánizmussal, azzal sok részletében összefonódva, nehezen szétválaszthatóan. A tengrista világképben az emberi élet legfontosabb feladata harmóniában élni a környezettel. A tengri hívő szerint a létezését „a végtelen kék égnek”, Tengri-nek (Isten), a termékeny föld anyának, (Boldogasszony) köszönheti. Az Ég-Isten hozta létre a világot, de nem a semmiből teremtéssel, hanem a meglévőből való készítéssel. Az ég (végtelen) neve a türk és mongol népeknél TENGRI, ezért hívják ezt a vallást „tengrizmus”nak. A türk feliratok Tengri tevékenységét a „jarat” igével írják le, ebből ered a magyar „gyárt” (készít, alkot) szavunk. A Mennyek és a Föld, a a természet szellemei és az ősök mindent megadnak az embereknek és védelmezik őket. A becsületes és tiszteletreméltó életet élő emberi lény (hun) egyensúlyban tartja a saját világát s a lehető legjobban kifejleszti személyes erejét, mint „széllovas”. A tátosok, sámánok fontos szerepet játszanak az egyensúly helyreállításában, amikor az a katasztrófák, fizikai, vagy  vagy szellemi beavatkozások miatt felborul.

A hitvilág és a lélek

Magyarok hitvilágának gyökerei az ősidőbe nyúlnak vissza. Amint azt nevéből is következtetni lehet, a lelket isten leheletének tartották. A halotti szokások: a gyász, a tor mind azt mutatják, hogy a testüktől elvált lelket a halál után is élőnek hitték. A lélekről vallott hiedelem rendszerhez tartozott az is, hogy haláluk után a lelkek a mennyben (égben) gyűltek össze, és innen szemlélték utódaik életét. Úgy vélték, hogy a lélek képes elhagyni a testet álom, illetve transzba esés által, a testet elhagyó lélek pedig rendkívüli hatalommal bír. Az álomképet egyenlőnek vélték az észleléssel. Szintén a testetlen lélek eszméjének erősítéséül szolgált az a tény, hogy álmukban találkozhattak meghalt őseikkel, társaikkal. Ez lehetett az alapja az ősök nagyhatalmú szellemeibe vetett hitnek.

A hiedelem rendszer módosulása

A IX-X. századi gazdasági és társadalmi struktúrában gyökeres átalakulás következett be (törzsek, törzs-szövetségek kialakulása). Úgy vélték, hogy az ősök a túlvilágon is evilági életmódjukat folytatják, így társadalmi jelentőségüket az élő közösségben haláluk után sem vesztették el. Halott vezetők szellemei így segíthették az egész közösséget.

Mivel a társadalom szerveződése vérségi mintát követ, az új szervezésű közösség legmagasabb szakrális vezetője a fejedelem. A fejedelem így isteni szférába emelkedett leszármazottjaival együtt. Megteremtődött az istenkirályság (teokrácia) vagy Rónai-Tas András szerint őseinknél a tengrizmus.

Ez az Ég istent: Tengrit tisztelte. Ezt a hiedelem rendszert a nomád népeknél találjuk, köztük a türköknél, mongoloknál.

Idézünk Mahmud al Kásgáritól:

A pogányok ” isten pusztítsa el őket” az eget Tengrinek nevezik s mindent, ami nagyon kimagaslik, mint például egy hegy, vagy egy fa, azt is Tengrinek nevezik, és ilyen dolgok előtt hajlonganak. Innen van, hogy a bölcs embert tengri-kennek hívják. Mi minden ilyen tévedés elől Istennel keresünk menedéket.”

Szent László törvénye:

akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz, kövekhez ajándékot visznek, bűneikért egy ökörrel fizessenek.”

Az említett nagyhatalmú szellemősök viselkedése kiszámíthatatlan, oltalmazhatták a közösséget, de ellenük is fordulhattak (Bulcsú vezér: lekaszabolt öccse fejéért, a tisztes temetés végett az összes hadizsákmányt és foglyot felajánlotta). Ebből következik, hogy a halotti szokásokban általában megengesztelték a halottak szellemeit. Például az 1046. évi Vata féle pogánylázadás: Vatáék lóáldozatot mutattak be engesztelésül őseik szellemének népük hűtlenségéért, ennek az áldozatnak egy részét el is fogyasztották. Itt szükségeltetik néhány szertartás-formula elemzése.

Lóáldozat – ételáldozat

Anonymustól, Béla király jegyzőjétől, tudjuk, hogy a régi magyarok ősi szokás szerint, engesztelő áldozatok alkalmával lovakat öltek le. Könyveinek 16. fejezetében ugyanis így ír erről:

ugyan azon a helyen pogány szokás szerint kövér lovakat öltek, és nagy aldumast (ez szent lakomát jelent) csaptak

A magyarok előkelőbbeknek tartották a fehér lovakakat s így áldozati lakomáikhoz előszeretettel válogatták ki. (Szintén szemléletesen tükrözi ezt Árpád története: amikor Zalán fejedelemnek fehér lovat küld ajándékba.)

Amint azt az 1046-os Vata-féle pogánylázadásnál láttuk, ezeket a fehér lovakat el is fogyasztották. Anonymus is megemlékezik arról, hogy a magyarok ünnepi lakomáikon fogyasztották el az áldozatul leölt fehér ló húsát. Más népeknél is az volt a szokás, hogy az áldozatbemutatást lakoma követte. Valahányszor említést tesznek arról, hogy a magyarok lóáldozatot mutattak be, lóhússal táplálkoztak.

Ezek után joggal tehetjük fel a kérdést: ezeket az áldozatokat kinek mutatták be a magyarok? Egyetlen istennek, a mindenség teremtőjének és kormányzójának, vagy maguk által készített és tisztelt bálványisteneknek? Az 1046-os pogánylázadásról tudjuk, hogy a nép pogány szertartásokat követelt, hogy bálványokat (kőszobor) tisztelhessen. A felkelők vezére Vata, szellemeknek ajánlotta fel magát s az egész nép ugyan így tett.

Ám Anonymus könyve 39. fejezetében így ír:
Árpád vezér, akinek a mindenekje, fegyvert öltve felállítá csatasorát, könnyek között imádkozván az Úrhoz…„.
„Árpád pedig, övéivel együtt, megtöltvén szaruját a Duna vizével, ezen szarukehely fölött a Mindenható Isten kegyelmét kérte, hogy az Úr ezt a földet örökre nekik adja. Befejezvén szavait, mindannyian felkiáltottak:
Isten! Isten! Isten! – így háromszor kiáltották, és ezt a szokást a magyarok egészen a mai napig megőrizték.”

Következő idézetünk Theophülaktosz Történelem című művéből való:
A turkok (a régi bizánci írók így hívták a magyarokat) igen ostobán szentnek tartják a tüzet, a levegőt, és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik istennek, aki a világmindenséget teremtette. Neki lovakat, ökröket, juhokat áldoznak és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége” .

Mint, ahogy Róna-Tas András említi a tengrizmust (az Ég Istene), a névtelen jegyző is a „mindenek urára” utal a magyarokkal kapcsolatban. Amint az idézetekből kitűnik, a magyarok egyedül a teremtő istenhez fohászkodtak, neki mutattak be áldozatokat.

Eskü

Vizsgáljunk meg a fenti kérdéssel kapcsolatban egy másik szertartást is, mégpedig az eskü szertartását.

A régi magyarok, akik esküt kívántak tenni, valamilyen okból kifolyólag ünnepélyes keretek között saját testükön sebet ejtettek. A vért egy borral teltl mindnyájan közösen ittak. Úgy tartották, hogy ez a szertartás mindennél szorosabb köteléket teremt közöttük. Anonymus könyvének 5.képpen emlékezik meg a magyar eskü szertartásáról:

a fenn megnevezett férfiak ekkor, pogány szokás szerint, vérüket közös edénybe csorgatva felesküdtek Álmos vezérre„.
Szintén az esküvel kapcsolatba Pomponius Mela a következőket jegyzi meg II. könyvének 1. fejezetében:

szövetségeiket nem éppen vér nélkül kötötték: azok, akik békét kívántak kötni egymással, megsebesítették magukat, kifolyó vérüket összekeverték és ittak belőle. Ezt tartották az eskü megtartása legbiztosabb módjának.

 

Hérodotosz a történetírás atyja a következőket jegyzi fel a szkítákról:

a szkíták, amikor szövetséget kötnek, agyag edénybe bort töltenek és hozzávegyítik saját vérüket is, olyan módon, hogy testüket késsel vagy karddal egy kicsit megsebesítik. Ezután belemártják az edénybe szablyájukat, nyilaikat, bárdjukat, kardjukat. Miután ezt megtették, bőbeszédűen esküdöznek; majd kiisszák a bort, de nem csak a szövetségre lépők, hanem kíséretük tagjai is, akik pedig nagy
méltóságúak.

 

Mivel pedig fentebb láttuk, hogy semmiféle teremtett dolgot isteni tisztelettel fel nem ruháznak arra kell következtetni, hogy esküjüket egyedül a mindenható istenüknek teszik. Vannak olyan feljegyzések is, melyek az esküvel apcsolatban
elmarasztalóan nyilatkoznak. Azt róják fel a magyaroknak, hogy kutyákra és effélére esküdöznek miközben félbevágják vagy feldarabolják azokat. Meg kell jegyezni, hogy az eskü nem a megcsonkított állatra vonatkozik, mivel az állat csak jelképes értelmű: annak is így kell járnia, aki az esküt megszegi.

Halotti szokások:

Az ősi magyar pogányrítusok emlékei a mai halotti szokásokban is tovább élnek, ezek töredékei az egykori hitvilágra utalnak. Ilyenek például:

  • halottak melletti éjszakai virrasztás,
  • a tor (ősi lakoma áldozat),
  • hangos elsiratás.

Az ősök arcukat és hajukat tépve, vérüket kiserkentve gyászolták elhuntjaikat. A halottnak megadták a vagyonból nekik kijáró rész is. Mivel rettenetesen féltek a halott szellemétől, az erőszakos halállal haltak fölött bosszúesküt álltak

(Lásd fentebb: Bulcsu vezér). A temetkezés után a halott szellemének bárhol áldozhattak. Pogány szokás szerint fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékot vittek.

Totemek (a halott szelleme állatokba költözik

Úgy vélték, hogy a halott szelleme bárhol tanyát verhet, ezért kutakhoz, fákhoz, forrásokhoz, kövekhez ajándékot vittek. Nagy jelentőséget tulajdonítottak azoknak a tárgyaknak, amelyekbe hitük szerint ősök szelleme költözött (fétisizmus -Attila kardjának még a XI. században is bűvös erőt tulajdonítottak). A szellemek ugyanakkor élőlényekben is lakhattak (állatokban, növényekben – totem hit). Azt az állatot, amelyről feltételezték, hogy az ősök szellemét birtokolja tisztelettel vették körül, nevének kiejtése is tilos volt, jellegzetes darabkáit (a gyors nyúl lábcsontját, a sas szárnytollát, a vadkan agyarát amulettként viselték).

Sámán hit, a táltos alakja (az újjászületés)

Theophülaktosz is megemlíti, hogy a magyarok rendelkeztek olyan papokkal akik birtokolják a jövőbelátás képességét. Biztos, hogy a táltosok nagy tekintélynek örvendtek a nép körében (mint azt néhány feljegyzés meg is erősíti pl. Bokolabra, avar sámán, aki előkelő helyet foglalt el a kagán oldalán, a sámánok fejének számított). A magyar táltosok foglalkozásai közé tartozott: a jövendölés-tanácsadás (főleg ez volt a feladatuk), a füvek ismerete, és ezzel való orvoslás. Szintén az ő tisztjéhez tartozott: az isten tisztelete, imádságok, az áldozat bemutatása, az állatok belsejének megvizsgálása, és ezzel való jövendőmondás. Ez utóbbi úgy zajlott, hogy a táltos leölt egy állatot, és ezt a folyamatot alaposan elemzés alá vetette: meddig marad életben az állat, milyen színű a vér, hogyan folyik, stb., és ezekből a folyamatokból következtetett a jövőre. Ismeretes ezzel kapcsolatban egy Attila-legenda, ahol szintén béljósok döntik el egy csata folytatását. Ennek a jóslási formának Ázsiában nagy hagyománya van.

Ezek után vizsgáljuk meg magát a táltos szót. Több feltevés is lehetséges. Egyesek a tátong, tátogat, tátó szóból vezetik le, t. i. a révülésből indulnak ki. Mások ezt tévesnek tartják, és a finnugor ” taitaa” tud, ért igéből eredeztetik. Ismét mások a török ” talt” révületbe ejt ige mellett foglalnak állást.

Az elmondottakkal kapcsolatban azt kell mondanunk, hogy sok írásban a táltos és sámán feladatköre illetve alakja összemosódik. Szegfű László László írásában is hasonlóval találkozunk, többek között azt is megemlíti, hogy az ősi vallás valamilyen szinten befolyásolva volt a lélekvándorlás tanától.

A „sámán” elnevezés mandzsu-tunguz eredetű és orosz közvetítéssel került az etnográfusok szótárába. Az eredetileg tunguz szó a xaman, saman gyökere a ” sa” tudni igéből származik. Jelentése: aki tud, tudó, tudós. Más feltevések szerint ez a szó a szanszkritból került kínai buddhista közvetítéssel a mandzsu-tanguzba. A szanszkrit ” sramana” jelentése, buddhista szerzetes, aszkéta.

Most pedig vizsgáljuk meg az ősi magyar világképet, és benne a sámán-táltos alakját.

A honfoglalók világképét geocentrizmus jellemezte: mindenség közepén lapos földkorong található, amelyre szilárd félgömb alakjában borult a hét égbolt. Ezeket az úgynevezett világfa töri át és köti össze. Égi ágain egy-egy világ honol, ezekben a világokban vándorolnak a halott ősök, mígnem elérkezik újjászületésük ideje. Amikor a szellem megjárta mind a hét eget visszatér a Földre, hogy ismét újjászülethessen. A várakozás ideje alatt beköltözik valamilyen élőlénybe (totem) várva, hogy a közösség valamely nő tagja teherbe essék s ezáltal ő újjászülethessen.

Ehhez a világképhez kapcsolódnak azok a rítusok, amelynek a végrehajtásához különleges képesség kell. A táltos az az ember, aki a közönséges emberrel ellentétben látja a tetejetlen fát. A táltosnak fölösleges csontokkal kell rendelkeznie hét, vagy kilenc éves koráig anyatejen élnie. Kiválasztása után elrejtezik. Ezalatt az idő alatt a szellemek elrabolják és feldarabolják, majd újból összerakják s mint sámán ébred újjá. A szellemek ezután őt szolgálják. Avatáskor a táltost bemutatják a szellemeknek. Jelképesen fel kell másznia a világfa tetejére (ilyen faemelvényekről tudunk más pogány lázadásoknál is). A táltos lelke révülés során képes elhagyni testét. Az a meggyőződés vezérli, hogy bizonyos formulák betartásával, szövegek elmondásával a szellemek cselekvésre bírhatók. Révülésen keresztül a szellemek segítségével megfejti az álmokat, tanácsot ad vitás ügyekben, kapcsolatot létesít a holtakkal, illetve gyógyít.