Csörgő Zoltán: a karácsony ünnepét december 21-én kellene megélnünk

– A keresztény ünnepek ráépültek egy ősi világlátáson alapuló ünneprendre, amelynek számos eleme tovább él más vallási rendszerekben is. Ez a rekonstruált világkép sok ezer éves, valaha egységesen létezett az északi féltekén. Ezen világkép elemeinek értelmezése és az összefüggések feltárása lehetővé tette, hogy a kereszténység ünnepeit új megközelítésben lássuk. Ennek a világképnek fontos eleme a sötétség és a világosság küzdelme, ami időben ciklikusan ismétlődő küzdelem. Ezen küzdelem fő állomásait a nap útjának sarokpontjai határozzák meg: születése a téli napfordulókor, erejének kibontakozása a tavaszi napéjegyenlőségkor, életének csúcspontja a nyári napfordulókor, majd életének hanyatlása az őszi napéjegyenlőségkor s aztán halála és újjászületése az újabb téli napfordulókor következik be. E szemlélet mintegy örököseként a kereszténység a maga ünnepeit ennek a küzdelemnek az állomásaihoz igazította, részben azért, mert Jézust azonosították a fény elhozójával, a Nap-hőssel. Ez az azonosítás nem az őskereszténység idejében történt, hanem abban az időszakban, amikor a kereszténység uralkodó vallássá vált, a IV. században, a niceai zsinaton, amikor azt a döntést hozták, hogy Jézusnak az addig január 6-án ünnepelt születésnapját átteszik december 25-ére. Ez addig a Római Birodalomban elterjedt, perzsa eredetű, elitista Mitrász-kultusznak a legfőbb ünnepe volt, amelyen a Nap-hőst, a legyőzhetetlen napot ünnepelték. Így került Jézus születésnapja december 25-ére, tulajdonképpen jogosan, hiszen megváltói tettével a fényt, a világosságot hozta el az emberiség számára. Karácsonykor tehát eredendően a fény születését ünnepeljük, ami tulajdonképpen december 21-ére esik, hiszen akkor szűnik meg az éjszaka hosszabbodása és a nappal rövidülése, elkezd nőni a világosság a világban. A pogány hagyományú népeknél, elsősorban azoknál, melyek ünnepeiket a Nap járásához igazították, valószínűleg a pogány magyaroknál is, ez lehetett az év kezdetének a napja. Vannak arra utaló jelek, hogy már a pogány magyarok is karácsonynak nevezték ezt az ünnepet. A XIII. századi inkvizíciós perek jegyzőkönyvei szerint a pogány magyarok papjaik vezetésével a téli napfordulókor ünnepelték a születő Napot, mégpedig úgy, hogy a fiatal kerecsensólymokat, mint a Nap madarait, ekkor repítették először az ég felé, hogy szárnyalásukkal segítsék a fény emelkedését. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a karácsonyt a kerecsensólymokról nevezték el, hanem inkább azt, hogy a két szónak közös az eredete. Kutatásaim arra irányulnak, hogy megértsük, milyen üzenetet hordoznak számunkra az ünnepek, milyen szimbólumok hatják át, s milyen lehetőségeket hordoznak az életünk jobbítására, teljesebbé tételére. A karácsony esetében a Nap születése voltaképpen arról szól, hogy bennünk is megindulhat a fény növekedése, s a fény a tudatosság, a lelki tisztaság szimbóluma.

– A fény születését jelentő kozmikus folyamat december 21-én következik be, s ha az életünket hozzá akarjuk igazítani ezekhez a hatalmas erőfolyamatokhoz, akkor karácsony ünnepét december 21-én kellene megélnünk. Ezt nevezem én a belső karácsony ünnepének, ekkor igazíthatjuk hozzá a megélésünket, tapasztalásunkat ahhoz a folyamathoz, ami végbemegy a világban. Ehhez képest december 21-én a tetőpontjára hág a bevásárlási láz, s a legtompábban átsiklunk azon lehetőség felett, hogy összhangba kerüljünk a világmindenséget átható erőkkel, és egy belső újjászületést éljünk át. Ehhez képest a december 25-i karácsony képletesen és szó szerint is el van tolva. Ebből azonban erényt is kovácsolhatunk, s tekinthetjük úgy, mint egy külső karácsonyt, mikor is környezetünkkel, a szeretteinkkel élünk meg egy találkozást. Alapvetően egy ünnep háromszintű találkozásról szól. Az egyik szinten az őseink hagyományaival léphetünk kapcsolatba, a másodikon összhangba kerülhetünk a mindenséget átható erőkkel, folyamatokkal, a harmadik szint pedig a bensőnkkel, az önmagunkkal való találkozásról szól.

– A szertartások szerepe az, amit a religio latin szó fejez ki, amit sok nyelvben a vallás megjelölésére használnak, s ami azt jelenti, hogy visszakapcsolódás.  Az embernek lehetősége van visszakapcsolódni a teremtő szellemhez, a transzcendenciához, a szentséghez. Az egyik legjobb lehetőséget erre a visszakapcsolódásra az ünnepi alkalmak, a szertartások teremtik meg. Erre a magyar nyelv szavai is utalnak, hiszen az ünnep szóban az ün az ügyből hasonult, ami az id-re vezethető vissza. Az id a magyarok szava volt a szentre. Az idő is az id-ből képzett szó, ami egyértelműen utal arra, hogy a magyarok számára az egyik legfőbb szentség az idő volt. Az időnek vannak kitüntetett pillanatai, amikor a homogenitása megtörik, kiemelt, szentséggel teli momentumok, ilyenek az ünnepek, amikor megtörténhet a találkozás a világot átható transzcendens erőkkel, a kiemelkedés a hétköznapok egymásutániságából.

– Mindenképpen úgy, s én ezt missziónak fogom fel, hogy minél több emberhez eljusson az információ, hogy az ünnepek üzenetet hordoznak a számunkra, amely kapcsolatban áll a Napnak az éterben megtett útjával. Azzal, hogyan igazítsuk hozzá az életünket az évkörön végigáramló erők változó természetéhez, és hogyan bontakoztassuk ki ebből a legmagasabb szintű szellemi lehetőséget, ami ebbe bele van kódolva. Az ünnepeink és szertartásaink mélyén szimbólumok kapcsolódnak egymásba. A szimbólum szó görög gyökere azt jelenti, összeilleszteni, összerakni. Amit összeillesztünk, az egy látható és egy láthatatlan dolog, a szimbólum képi vetülete, illetve az üzenete . Ha az ünnepeket meg akarjuk érteni, akkor meg kell néznünk, hogy mit üzen a számunkra, hogy túljussunk azon a puszta másoláson, amivé lefokozódott az ünnep megélése. Napjainkban már nem tudjuk, hogy az ünnepek miről szólnak, már nem értjük az üzenetet, csak másoljuk azt, amit láttunk a szüleinktől, amit ők szintén eltanultak a maguk szüleitől. Az ünnepek értelmének eltűnése évszázados folyamat, s jelenleg olyan korban élünk, amikor újra megérthetjük, újraértelmezhetjük őket, az összehasonlító vallásbölcselet és a mélylélektan lehetővé teszik, hogy feltáruljanak az öszszefüggések, hogy a rítusoknak, szimbólumoknak a mélyére hatoljunk . A mi szekularizálódott, profanizálódott világunkban égető hiányként éljük meg, hogy nincs egy hiteles világmagyarázat az életünkben, s nagyon fontos volna, hogy visszatérjünk a szimbólumok, a vallások, a mítoszok, az ünnepek világához, mert ez újra értelmet tudna adni az életünknek, s megteremti a lehetőséget, hogy viszszakapcsolódjunk az ember legmagasabb szintű szellemi lehetőségeihez.

– Egyértelműen. Ady Endre ezt úgy fogalmazta meg, hogy „minden egész eltörött”. Ez ijesztő élmény a modern ember számára. Ijesztő, mert megszűnt az egységes világmagyarázat, eltávolodtunk a vallástól, a mítoszoktól, ahogy a francia szociológusok megfogalmazták: egy varázstalanított világba vetve találtuk magunkat, s ez  kiüresedést, értelmetlenséget hozott magával. A varázstalanítást ők úgy értelmezték, hogy el fog jönni a tudomány végső diadala, amely mindenre választ kínál majd. Ez nem következett be, egyrészt mivel a tudomány egyfajta valláspótléknak bizonyult, másrészt pedig mivel a 20. században a tudomány a veszélyes arcát is megmutatta. Bebizonyosodott, hogy a tudomány nem gyógyír az emberiség bajaira.

– Valahányszor előadást tartok Erdélyben, a hallgatóság részéről olyan visszajelzéseket kapok, melyekazt bizonyítják, hogy értik, amit mondok, tudják hova tenni ezt az összefüggésrendszert, nyitottabbak ezen ősi világszemléletre, mint az otthoniak. Itt intenzívebb még a természeti erőkkel való kapcsolat megélése is, s az ünnepek, a hagyományok sem koptak ki annyira a mindennapokból, mint az Magyarországon tapasztalható. Ez egy lehetőség, amivel az erdélyi magyarságnak élnie kellene. Itt még több pillére áll annak a hídnak, ami lehetővé teszi a visszakapcsolódást az őseink hagyományaihoz, az ősi világlátáshoz, a belső szabadság és tudatosság megteremtését. Szerző(k):Pengő Zoltán